Érdekességek rólam, az életről

Sziasztok!

Irtózatosan hosszú idő telt el az utolsó bejelentkezésem óta, így szeretnék bocsánatot kérni, amiért eddig nem írtam. Sok mindenben változott az életem. Jelenleg nagyon boldog vagyok, azt hiszem, ezt a szerelem teszi. :) Nem éreztem még soha ehhez foghatót, biztonságot, örömöt, izgalmat, varázslatot egyben. Jó kis gyógyszer, minden esetben felvidítja az embert. Az alább olvasható versem is ebből fakad, mármint ezekből az erős érzelmekből táplálkozik, amelyek meghatározzák mindennapi életemet. Olvassátok hát nagy szeretettel Ti is! :)

Otthon

Az éjjelek hosszúak, a nappalok céltalanok voltak

Mikor még nem voltál.

Mi volt a fontos: hogy rólam mit gondoltak

Mikor Te még nem szóltál.

Minden megváltozott egy perc alatt

Mikor rám találtál.

S bennem szemernyi kétség sem maradt

Ahogyan csókoltál.

S mikor Rád emelem tekintetem, már tudom,

Az arcodban ott van az otthonom.

Sziasztok!

Tudom, tudom, ismét sok idő telt el a legutóbbi posztom óta, amiért elnézést kell kérnem. De megint csak úgy éreztem, hogy nem tudnék semmi bölcs és velős mondanivalóval, illetve hiteles életigazsággal elétek állni. Az üres fecsegést pedig nem tartom sokra. Persze hozzátartozik az élethez ez is. Biztosan mindannyian voltunk már olyan helyzetben, mikor nem akartunk valakivel beszélgetni, de le kellett futni a kötelező köröket, mert szükségünk volt az állásra, infóra vagy mert az illem úgy diktálta. Én is jártam így nem is olyan régen. Az ominózus esetnél ahhoz lett volna kedvem, hogy csak üljek bambán, nézzek ki a fejemből és néhány dologról elgondolkozzam. Most ne gondoljatok egy tök antiszociális embernek, nem tartom magam annak, de vannak olyan emberek, akik nem adnak semmi pluszt az életünkhöz, hanem csak elszívják az értékes energiánkat. Ha egy módunk van rá kerüljük az ilyen energiavámpírokat, és ne érezzük magunkat rossznak vagy gonosznak, amiért nincs kedvünk az úgynevezett "small talk-hoz." Szóval ezzel megint csak oda akartam kilyukadni, hogy ne vesztegessük a drága időnket, mert olyan gyorsan peregnek a homokszemek életünk képzeletbeli homokóráján, hogy mire felocsúdnánk, már késő. Csináljuk azt, amihez kedvünk van, és ami boldoggá tesz bennünket! Merjünk álmodni és célokat kitűzni magunk elé, mert ezek visznek előre minket. És ha mindent jól csináltunk, akkor boldog és kiegyensúlyozott életünk lesz, ezt persze nem könnyű elérni - főleg a mai világban nem. Ezzel a bejegyzéssel csak egy nagy löket erőt és energiát kívánok a kitartáshoz, ami mindannyiunkban megvan! :) Na és persze publikálom új szerzeményem, mely ezúttal is egy érdekes vers lesz, imígyen szólanak a következő sorok:

Meghalni egy perc alatt

Különös álom ébresztett, míg a hajnal hasadt,

Eltűnődtem, vajon milyen lehet meghalni egy perc alatt?

Fájdalmas kínok közt vergődve, lassan emésztene fel a vég?

Vagy lágy, nyugodt dallammal csábítana magához a rejtelmes ég?

Félve-kíváncsian töprengtem, s közben reggelre virradt,

Már a rutin és a monotónia jellemzi minden mozdulatomat. 

Az ajtón kilépve ismerősen idegen érzés ejt foglyul,

Szúrós tekintetek merednek rám mindenhonnan, zordul. 

Egy perc és én is felveszem a megszokott, mindennapi álarcot,

Ugyan hogy halhatnék meg 1 perc alatt, ha már rég halott vagyok?

Sziasztok!

Ezen bejegyzést már bölcs 24 évesként kezdem írni Nektek... Na, itt szakadt rám a plafon, szóval most épp a vakolat alól próbálom kiszabadítani magam... :D No de a viccet félretéve. A legutóbbi bejegyzésemet a születésnapom apropóján írtam, de hogy őszinte legyek, nem igazán változott azóta a világszemléletem, szóval nem lettem sokkal okosabb vagy ilyesmi. Persze az okosság és a bölcsesség nem is az évek múlásával párhuzamosan nő, sokkal inkább a tapasztalatainkra támaszkodva hozhatunk egy helyzetben ésszerű döntést, és a megélt élményeink alakítják gondolkodásunkat. Kétségtelen, hogy mindenki életében vannak hullámvölgyek, nehéz helyzetek, amikor úgy érzi, lehetetlen tovább folytatni. Sajnos nem tudok recepttel szolgálni ezekre a szituációkara: egy dolgot tehetünk csupán, felállunk a földről és a kezdeti sokk után folytatjuk az életet. Mert az sosem áll meg. Ekkor pedig megtapasztalhatjuk a legcsodálatosabb dolgot, amiről addig talán fogalmunk sem volt: a bennünk lakozó erőt! Ami hatalmas és továbblendít a legnehezebb pillanatokon is.

De nem is csak erről akarok írni, hanem egy másik fontos dologról, ami a minőségi időt jelenti számomra. Az elmúlt napokban azt vettem észre, hogy olyan gondolatok forognak a fejemben, amiket egy kedves volt munkatársam blogján olvastam. A lényege pedig az, hogy időt kell szánnunk magunkra, ha tartalmasan és minőségien szeretnénk élni, boldogok akarunk lenni és elégedetten akarjuk eltölteni a hátralévő jó néhány évünket. Nagyon gondolatébresztőek voltak Anna sorai és engem is arra sarkalltak, hogy végiggondoljam: mindent megteszek annak érdekében, hogy boldog legyek? A szomorú valósággal ekkor néztem szembe: valójában nem szánok elég időt magamra, keveset teszek a saját boldogságomért. De pontosan mire is gondolok? Rengeteg terv és ötlet van a fejemben, amit szeretnék megvalósítani, ám hajlamos vagyok elkövetni azt a hibát, hogy kifogást keresek: nincs időm rá, nem érek rá, stb. Nos, mindnyájan tudjuk, hogy ezek a kifogások lustaságból fakadnak, hiszen ismerjük azt a mondást, mely szerint mindenkinek arra van ideje, amire akarja. Ez tényleg így van. Nem állítom, hogy az életünk és a szokásaink megváltoztatása nem jár lemondásokkal és áldozatokkal, de ha belegondolunk, hosszú távon csak profitálhatunk belőle. Kiegyensúlyozottak, harmonikusak és boldogok leszünk még ebben a szörnyű, rohanó világban is. A legfontosabb, hogy megismerjük és megszeressük magunkat, hiszen ez a tényleges boldogság kulcsa és alapja. Amikor egy apró kis virágnak, egy gyönyörű napfelkeltének is úgy vagyunk képesek örülni, mint a gyerekek: mert a lelkünk tiszta és gondtalan. Mert tudjuk, hogy képesek vagyunk bármit elérni, csak akarnunk kell.

Sziasztok!

Kicsit megint több idő telt el az utolsó bejegyzésem óta, mint terveztem, de igyekszem most bepótolni a kihagyott egy hónapot. A mostani írásom kicsit rendhagyó lesz, ugyanis nem írtam még ilyen jellegű írást, nem is tudnám most pontosan bekategorizálni semmilyen műfajba. Csak abban reménykedem, hogy ezt is szeretettel fogadjátok és élvezettel olvassátok majd a sorokat. Jó szórakozást tehát az alábbi pár sorhoz! :)

       Mindannyiunk életében vannak olyan napok, amik valamiért másabbak, mint a többi, átlagos nap. Lehet, hogy éppen esküvőnkre készülünk, lehet, hogy valami fontos kötelezettségnek kell eleget tennünk és még sorolhatnám. Van azonban egy nap, ami évről évre újra eljön és ekkor minden csak rólunk szól. Ez a szülinapunk. Habár sokan úgy vagyunk vele: bár ne is menne az idő, nem akarunk öregedni, be kell látnunk, hogy az időnek mégis jótékony szerepe van az életünkben. Ahogy a nagy bölcsek is mondják: "Az idő minden sebet begyógyít." Lehet, hogy közben rajzol az arcunkra néhány apró ráncot is, de ezekben a kis redőkben is csak az életünk történései vannak, amelyek megtörténtek velünk, amiket megéltünk. És minden apró élményből, emlékből, csalódásból csak épülünk és tanulunk. Azt tanuljuk, hogyan kell élni az életet.

        Bevallom, kiskoromban nekem is csak az számított, milyen és mennyi ajándékot kapok, milyen ízű tortát kérjek, és hányan köszöntenek majd fel. Ahogy az ember komolyodik - bár nem akarok elhamarkodott és nagy szavakat használni -, sokkal inkább az válik fontossá, hogy ezt a különleges napot minőségi cselekedetekkel tölthesse ki és azokkal lehessen, akiket szeret. Ez sajnos nem mindig sikerül, de én azért igyekszem sok időt tölteni a családommal, barátokkal, azokkal, akik fontosak nekem, hisz - ahogy már írtam - olyan gyorsan repül az idő! Úgy emlékszem az általános iskolai éveimre, mintha tegnap lettek volna, a gimi is olyan közelinek tűnik, ehhez képest már a 25 felé közelítek... Annyi minden történt velem az életem során, amiért nem győzök elég hálás lenni! Nehogy azt gondolja most valaki, hogy egy rózsaszín vattacukorban éltem a mindennapjaimat, mert persze nekem is voltak rossz időszakaim, periódusaim és mindig találok valamit, amiért éppen panaszkodhatok vagy nyavalyoghatok, de hát ilyen az emberi természetünk. A szülinapunk azonban szerintem egy remek alkalom egyfajta számvetésre: arra, hol is tartunk most, mit értünk el az életünkben eddig.

        Ahogy visszatekintek az elmúlt éveimre - a fiatalságomra, ha úgy tetszik -, egy boldog és harmonikus életet látok. Megvolt és megvan mindenem, amire csak szükségem lehet: család, barátok és hit. A családom és a barátaim támogatnak és mellettem állnak, segítenek, ha bajban vagyok és együtt megoldunk minden gondot. És hiszek önmagamban. Hiszem, hogy bármit elérhetünk, amit csak kitűzünk magunknak célként: a határ a csillagos ég! Mernünk kell, ha el akarunk valamit érni az életben, ha boldogok akarunk lenni! Közhelyesen és elcsépelten hangozhatnak ezek a dolgok, de különösen az utóbbi évek alatt jöttem rá, hogy a magunkba vetett hitnek varázsereje van. Olyan dolgokra is képesek vagyunk, amiről álmunkban sem gondoltuk volna, hogy elérhetjük. Nyilván én is követtem el hibákat, de ezeket el kell követnünk, hogy tanulhassunk belőle. Nem bánok semmit, mert mindenből lehet építkezni, alakulni és csak így tudunk változtatni. És ez a kulcs a boldog élethez! Azon leszek, hogy a következő egy évet úgy éljem le, hogy jövőre is egy ilyen évértékelő írást oszthassak meg Veletek. Ehhez 3 dolog szükséges: pozitív gondolkodás, szeretet és erő!

Azt kívánom, hogy a Ti életetek is ez a három erős dolog hassa át és élvezzetek minden pillanatot, ne halogassatok semmit holnapra! ;)

Sziasztok!

Most már remélem, nem telhet el úgy hét, hogy ne kukkantanék be hozzátok és ne írnék valami kedveset vagy valami olyat, amiről úgy hiszem, érdemes a megosztásra. Az elmúlt időben sokat merengtem azon, hogy az élet minden egyes percét ki kell használni, nem szabad vesztegetni az időnket, habár tudom, ez néha nagyon nehéz. Akarva-akaratlanul megbánthatunk másokat, de ilyenkor arra kell gondolni: az én életem, az én döntéseim, ki kell állnom magamért! Csak én tudok változtatni. És ha ezt felismertük, akkor fontos feltenni magunknak a kérdést: akarok, merek egyáltalán változtatni? Ha ki akarom használni azt a rövid időt, amit életnek nevezünk, akkor muszáj megtennünk mindent annak érdekében, hogy tartalmasan tölthessük az életünket. Na de elég is a filozofálgatásból, bár most egy kicsit komolyabb hangvételű verssel és nem a szokásos formával szeretnélek meglepni Titeket. Remélem, megnyeri a tetszéseteket és örömmel fogadjátok ezt a kis vasárnap délutáni szösszenetet tőlem. :) Jó szórakozást!

Az emlékezés kútja

Áll egy régi, rozzant kút a mezőn,

A gyom már elburjánzott körötte,

Az őzek elvágtatnak mellette gyorsan, megvetőn.

Remegve lépdelek közelebb, tétován megállok előtte,

S ahogy lepillantok, emlékek százai jutnak eszembe.

Látom, ahogy az elmúlt idő a mélyben morajlik,

Megszédülten kapaszkodok, mintha attól félnék

Leránt a múlt, ahogy haragosan, zúgva zajlik. 

A szívem majd' megszakad, és felötlik egy kérdés,

Ennyi lenne az élet? Csupa keserű, hamis érzés?

Ahogy fojtogató könnyeimmel küzdve hátrébb lépek,

Elönt a nyugalom, s már nem riaszt a kút.

Tudom, hogyha a múltammal szembenézek,

Csak egy lépés a mennyország, ahol nem ismerem a bút.

Talán nem olyan könnyű, de ez az egyetlen, igazi út.

Sziasztok!

Most már lehet, hogy hagyománnyá válik, hogy hetente legalább egyszer jelentkezem ezen a fórumon. Úgy érzem, a tavasz beköszöntével új témák inspirálnak arra, hogy papírra - vagy egy internetes naplóba - vessem a gondolataimat akár vers, akár valami más, besorolhatatlan műfajú írás formájában. Remélem, ennek Ti is örültök és bízom benne, hogy jó kedvűen távoztok az oldalról egy-egy költemény elolvasása után. Igyekszem megörvendeztetni Benneteket pozitív és vidám hangulatú versekkel, írásokkal, amelyből erőt meríthettek. Mindig mosolyogjatok és élvezzétek a napsütést! Éljetek meg minden pillanatot és legyen gyönyörű hétvégétek! :)

Ne add fel!

Van az úgy, hogy valami nem sikerül,

Azt érezzük, a szerencse messziről elkerül.

Lelkesedésünk lankad, erőnk fogytán van,

Miért, miért? Ezt kérdezzük szakadatlan.

Van az úgy, hogy valami nem sikerül,

Arcunk mégis mosolyra derül.

Akadályok jönnek-mennek, de előttünk a cél,

Újra próbálkozunk, s a szívünk remél.

Előfordult, hogy valami nem sikerült,

Nem adtuk fel, s Fortuna is mellénk szegült.

Bíztunk magunkban, nem létezett lehetetlen,

Ez csak annak osztályrésze, aki nem tehetetlen.

Légy bátor, merj hinni és bízz magadban!

Ne hajszold a boldogságot, mert az Benned van!

Ne add fel akkor sem, ha minden erőd elhagyott,

Nincs vesztes, csak az, aki feladja a harcot!

Sziasztok!

Talán sokan most meghökkenve olvassák a következő sorokat, ugyanis elég meglepő dolog, hogy alig telt el pár nap az utolsó bejegyzés óta, én máris itt vagyok. Néha vannak az embernek olyan időszakai, mikor sokkal produktívabb és gyakrabban jutnak eszébe olyan gondolatok, amelyekről úgy gondolja, érdemes megosztani a kedves Hallgatósággal. Ha már a mai napon is írok Nektek, mindenképpen szeretném megragadni az alkalmat, hogy megemlékezzek az 1848-49-es forradalom eseményeiről. Fontos, hogy tudatában legyünk annak, mi is történt a múltban, mert annak hiányában nem alakíthatjuk, nem érthetjük a jövőnket. Habár több, mint 150 év eltelt már a márciusi események óta, úgy gondolom, még mindig van mit tanulnunk elődeinktől. De nem akarok ilyesfajta eszmefuttatásokba részletesebben belemenni, hiszen azért vagyok itt, hogy ismét írjak valamit, ami szórakoztat, elgondolkodtat, megmosolyogtat Titeket. Remélem, Mindenki megtalálja az oldalon a kedvére való műfajt és el tud mélyedni egy-egy publikációmban. :) Nem is szaporítom tovább a szót, jöjjön, aminek jönnie kell! ;)

Szerelem

Van egy érzés, mely semmihez nem fogható,

Kifejezésére nincs ember alkotta, megfelelő szó.

Mikor egész nap csak mosolyognál, nyitott szemmel álmodsz,

Folyton egy név zakatol a fejedben, állandóan utána vágyódsz.

Éjjel is ébren forgolódsz, gyomrodban pillangók táncolnak örömittasan,

Ekkor álmodni is időpazarlás, hiszen a valóság sokkal boldogabb.

Nem hitted volna, hogy ilyen hevesen is tud dobogni a szíved,

De mikor meglátod Őt: minden kétséged szerte széled.

Azt kívánod, bár örökké ölelne, nem engedne el sohasem,

Ezt érezzük mindannyian, ha megperzsel a szerelem.

Utógondolatnak csak annyit írnék, hogy soha ne pazaroljatok el egyetlen napot sem az életetekből! Mindenki megérdemli a boldogságot. Szeressetek bátran és forrón és adjátok a szíveteket annak, aki tényleg megérdemli! ;)

Sziasztok Kedves Egybegyűlt Publikumom!

Ismételten eltelt egy rövidebb időszak anélkül, hogy megörvendeztettelek volna Benneteket egy kis írással, verssel, bármivel. Sajnálom, hogy így alakult, de nem éreztem, hogy megszállt volna az ihlet és nem akartam egy erőltetett publikációval elétek állni, az nem lett volna semmire jó. Most viszont megint elkapott a hév, megszállt az ihlet, szóval cselekednem kellett, azonnal elraktároztam a frappáns kis sorokat és strófákat az agyamban, hogy majd leírhassam Nektek és érdeklődve fogadhassátok. :) Ami a mindennapjaimat illeti, élvezem a gyönyörű tavaszi idő beköszöntét, próbálom tartalmasan eltölteni a napokat és heteket, mert hihetetlen, milyen gyorsan rohan az idő! Erre buzdítalak Titeket is: használjátok ki minden egyes percet és ne halogassatok semmit, mert olyan rövid az élet! Nem akarok semmit mondani a most következő versemről, egyszerűen csak annyit, hogy fogadjátok szeretettel, remélem, tetszeni fog! ;)

Élek

Bolyhos bárányfelhők úszkálnak lustán a tengerkék égen,

A napfényes tavaszban, töprengve, elmélázva sétálok éppen.

A madarak éneke, a friss és buja zsongás fülbemászó dallama rabul ejt,

Örömtáncot jár lelkem, testem minden porcikája, az összes apró, végtelen sejt.

De a szél hirtelen feltámad, a levelek bolondosan zizzennek össze előttem,

De hisz alig egy perce még minden vidám volt, csendes és felhőtlen!

A madarak riadtan reppennek fel, boldog daluknak azonnal vége szakad,

Ám a sietős léptek között nyugodtan, óvatosan bandukoló csupán egy akad,

Aki tudja, ha elcsendesedik a haragos szél, újra kisüt a melengető Nap!

Fura nyugalom és kellemes érzés jár át, egy mosoly suhan át az arcomon,

Érzem, hogy élek és már nem rémiszt meg, mit hoz a holnapom.

Sziasztok! Te jó ég, épp most néztem meg az utolsó bejegyzésem dátumát és alig akartam hinni a szememnek! 2012. augusztus??? El sem tudom mondani, hogy szégyellem magam, amiért ennyi ideig nem hallattam magamról és nem írtam Nektek. Természetesen megvolt az oka, amiért ilyen sokáig nem írtam, de ezt most nem részletezném. Csak annyit írnék le dióhéjban, hogy teljesen új ember lettem, új tapasztalatokat szereztem, nehéz időszakon mentem keresztül, amiért mégis nagyon hálás vagyok. Hálás vagyok, mert így végre közelebb kerültem önmagamhoz, ahhoz, aki valójában vagyok. És ha másképp alakulnak a dolgok, akkor most nem tartanék ott, ahol. Olyan sok dologra ráébredtem az elmúlt egy évben... :) Szóval köszönet mindenért, mert azt hiszem ez az egy év jobb emberré formált és új kapukat, érzéseket, távlatokat nyitott meg bennem/előttem/általam. Nem is tudtam, hogy ennyi mindenre képes vagyok. Na de hagyom is az üres fecsegést, hiszen azért jöttem, hogy megörvendeztesselek Titeket egy új szerzeményemmel, mert ismét ihletet kaptam az írásra és nem tettem le arról, hogy egyszer író és/vagy költő legyek. :) Mostani költeményeimet is áthatják az érzések és érzelmek, tehát ebben nem változtam, szerencsére. :)

Az álarc

Hűvös, sötéten fénylő éjszakán,

Kíváncsi, csillogó szempár talál rám.

Ki vagy te? - kérdezem izgatottan,

De felcsattansz, s elviharzol zaklatottan.

Belém égett a tekinteted, hiába viseltél álarcot,

Mondhatsz vagy tehetsz bármit, én beléd látok.

Színes vászon a lelked, telve izgalmas vágyakkal,

Ám szíved féltve őrzöd, álmaidat jégbe olvasztottad.

Dobd el a maszkod, ne játssz, ne félj!

Túl rövid az élet, hogy hamis életet élj!

Most már tudom, ki vagy.

Mikor jössz rá Temagad?

Sziasztok!

Előre bocsájtom, hogy egy kissé szomorúbb hangvételű verssel készültem nektek, de mielőtt azt gondolnátok, bármi baj történt, mindenkit megnyugtatok: nagyon boldog vagyok és elégedett vagyok az életemmel. Szóval nem életrajzi ihletésű a következő költemény, csupán csak kipattant a fejemből és úgy gondoltam, leírom. :) És ha már olimpiai időszak van: hajrá magyarok és nagyon gratulálok a sikerekhez! :)

Vége

Szürkén révedek a napsütötte kék égre,

Egyetlen szó zakatol a fejemben: vége, vége.

Mit csináltam rosszul? Mit rontottam el?

Ez a kínzó fájdalom a szívemben mikor múlik el?

Csak emlékezni akarok, nem akarok felejteni,

Még akkor is, ha fáj, csak Veled akarok lenni.

Még érzem az illatod, az érintésed, hallom a hangod,

Ott vagyok a lelkedben, álmodom az álmod.

Az elmúlt idő nem volt más, csak csalfa álom?

Felébredek és szorító ölelésedből kibontakozom,

Háborgó lelkem felemészti a fájdalom,

S közben hagyom, hogy szívem millió apró darabra hulljon.

Sziasztok!

   Tudom, tele van már a padlás azzal, hogy minden írásomat úgy kezdem: ne haragudjatok, hogy csak most jelentkezem és szabadkozom, amiért sokáig nem írtam, bocsánatot kérek, stb. De sajnos most is kénytelen vagyok ezt tenni: hiszen majdnem több, mint 4 hónap telt el az utolsó bejegyzésem óta. Azóta történt egy s más, mondhatjuk azt is, hogy fenekestül felfordult az életem. Nyugi, nem kell semmi rosszra gondolni, de elég nagy változások mentek végbe az életemben ebben a pár hónapban. Az egyik például, hogy megszületett az első unokahúgom, Panka. Nagyon édes kis teremtés, de rendesen leszívja a család, így az én energiámat is. Nem bánom, hogy alkalmam nyílik egy picit babázni, hiszen így már könnyebb dolgom lesz, ha majd én nézek anyai örömök elé. Persze ez még odébb lesz, de azért élvezem, ha a kis Pancsika gügyög, rám mosolyog vagy éppen fürdetés, etetés vagy pelenkázás van, hiszen aktív megfigyelőként én is ott téblábolok a közelben vagy akár ki is veszem a részem a feladatok oroszlánrészéből. :) Emlékszem, mikor először megláttam a babát, azt hittem, csak egy játékbaba és nem is mertem sokáig megfogni, mert féltem, hogy a törékeny kis testét esetleg összeroppantom, de az idő múlásával aztán magabiztosabbá váltam és most már gyakrabban veszem át a nővéremtől, hogy szusszanhasson egy picit. A másik fontos történés, hogy egy teljes hónapot Németországban töltöttem január közepétől egészen február közepéig. Be kell valljam, hiányzott az itthoni légkör, még akkor is, ha mindenhonnan csak rosszat hallani a magyarokról. Na és persze nem utolsósorban nagyon hiányzott a családom, a barátom és a barátaim. Mégiscsak egy idegen környezetben voltam egy hónapig, ami azért lássuk be, hosszú idő. De szerencsésen hazatértem és itthon már Panka fogadott. :) Meg az iskola, ami most a legfontosabb számomra, hiszen utolsó éves vagyok az egyetemen, nem szeretnék csúszni, szóval most írom a diplomamunkámat, tanulni sem ártana és az itthoni teendőket is ugyanúgy el kell látnom. Sokszor érzem úgy, hogy lassan a kiborulás szélére kerülök, de igyekszem optimistán állni a dolgokhoz, tartani magamat és végigcsinálni azt, amit célul kitűztem. Próbálok nem rágódni a múlton, csak a jövőbe tekinteni és a jelenben élni (ami nem mindig sikerül), de a következő verssel is ezt szeretném sugallni, illetve ez ihlette az alábbi költeményt, remélem, elnyeri a tetszéseteket és megtiszteltek a visszajelzésekkel és azzal, hogy minél többen elolvassátok! :)

Az élet szobái

Véresre festi a vöröslően fénylő nap a kék eget,

A dühös szél millió apró falevelet hajszol, kerget.

Magányosan áll a pusztán egy üres kis ház,

Elhanyagolt, kopott, csendes: rá csak az ég vigyáz. 

Szobái porosak, a falakon mély repedés kúszik,

Nehézkes múlt-illat, ami hirtelen az orromba úszik.

Ahogy bejárom a szobákat, emlékek törnek fel bennem,

Könny-ízűt nevetek: csak még egyszer, de jó itt lennem!

Az óra gyorsan ketyeg, indulok, nem tart már itt semmi,

Megtanultam már, hogyan kell - ha fájón is - búcsút venni.

Álmomban még visszajárok, itt mindig otthon vagyok,

Ahogy felnézek az égre, már vakítóan ragyognak a csillagok. 

Sziasztok! :)

Igen, ismét jelentkezem egy írással. Talán sokan meglepődhettek, hogy mostanában milyen gyakran meglátogatom a szorgalmas kis Olvasóimat. Nos, nálam az írás is egyfajta feszültséglevezetés, amikor megtelik gondolatokkal, problémákkal a fejem. Én így adom ki magamból, talán ez a legjobb módja az önkifejezésnek. És mivel elég régóta örvendeztetlek meg Titeket írásokkal, elérkezettnek láttam az idejét, hogy megtudjatok rólam pár személyesebb infót is, amiről eddig nem beszéltem. Úgyhogy a mostani írásom inkább egy példázat lesz, ha műfajilag be kellene kategorizálnom, de higgyétek el, tudom, miről beszélek. Jó olvasást a következő irományhoz, remélem, tetszeni fog. :)

 Manapság rohanunk. Nincs időnk semmire, csak arra, hogy idegesek legyünk, azon járassuk az agyunkat, mi lesz velünk holnap, hogyan éljük túl a következő napokat, heteket, éveket. Elszáguldunk egy sor olyan érték és dolog mellett, amit jobban kellene értékelnünk. Mert az mindenkinek (legtöbbünknek) természetes, hogy van egy meleget adó kis kuckó, ahova behúzódhatunk, ahol egyedül lehetünk, ahol nem kell megfelelnünk senkinek, hanem önmagunk lehetünk. És persze magától értetődnek az olyan dolgok is, amiket a társadalom és a média értékelt nagyra és fújt fel ekkorára: hogy ha nincs Facebook-unk, szabályosan földönkívülinek néznek... Kétségtelenül a pénz mozgatja a világot. És az marad talpon, akinek a legtöbb van. De mi van pénzért meg nem vásárolható dolgokkal? Már régen rájöttem, hogy az egyik legfontosabb és legnagyobb kincs az életben az egészségünk. A másik pedig - hangozzon bármilyen közhelyesen és szentimentálisan is -  a szeretet. De sajnos jellemző az emberre, hogy csak akkor kezdi el értékelni azt, amije van, amikor már elveszítette vagy közel áll ahhoz, hogy elveszítse. Jobb esetben kap még egy esélyt, hogy változtasson a hozzáállásán, de sok esetben nem ez történik. Gondoljunk csak bele: mi lenne, ha változás állna be az életünkben? Ha hirtelen történne velünk valami, elveszítenénk egyik szerettünket, ha ne adj' Isten egy betegséget diagnosztizálnának nálunk? Dühösek lennénk. És azt kérdeznénk, hogy vajon miért pont velünk történik mindez.

 Annyiszor feltettem már magamnak ezt a kérdést, te jó ég! Miért én? Mit tettem? De nem tudtam mást tenni, csak elfogadtam, beletörődtem. Az első tragédia 11 évesen ért, amikor édesapám meghalt. Gyerek még az ember, fel sem fogja, mi történik körülötte, csak egymás után zajlottak az események. És a legdühítőbb az volt, hogy én az utolsó pillanatig reménykedtem abban, hogy minden rendbe jön. De hát kinek van lelke összetörni egy gyermeki, boldog, gondtalan világot a halál gondolatával? Azóta másképp fogom fel a család jelentését és igyekszem megóvni a szeretteimet a legyőzhetetlen rossztól. A következő csapás tulajdonképpen kiskoromtól fogva húzódott, ugyanis problémák vannak a szívemmel és tudtuk, hogy ez később is hatással lesz az életemre. Először 12 évesen műtöttek vele. Aztán később az is kiderült, hogy epilepsziás vagyok, de ott már nem bírtam tovább és nálam is eltörött a mécses. Tényleg azt kérdeztem, hogy miért történik velem mindez? Kinek ártottam? De aztán megtanultam vele együtt élni. Mivel nálam a kórházi tartózkodások ezek alapján már meg se kottyantak, úgy gondolták, hogy akkor műtsenek már meg most is, 21 évesen, szintén a szívemmel, de erről már írtam. :) Szóval ezzel csak arra akartam utalni, hogy keresztülmentem már pár dolgon, de igyekszem pozitívan tekinteni a jövőbe (ez persze az adott vizsgaidőszaktól is függ...:P) és megpróbálom megélni az élet nagy pillanatait.:)

 Csak annyit akarok mindezzel kifejezni, hogy tanuljuk meg értékelni azt, amink van, mert lehet, hogy másnak nem adatott meg. Én boldognak érzem magam, nem hinném, hogy bármivel is kevesebb lennék akárkinél. Ne menjünk el egymás mellett szó nélkül, adjunk lejjebb a büszkeségünkből és tanuljunk meg megbocsájtani. Nehéz, de csak jobban járhatunk vele, ha e szerint élünk és nem a pénz határozza meg az életünket. Mert bár tényleg megold sok gondot és problémát, nem boldogít, ha magányosak vagyunk vagy ha nem vagyunk egészségesek. Én legalábbis így gondolom, bár tudom, az ilyen gondolkodás napjainkban halálra van ítélve.  

Sziasztok! :)

Elérkezett a sokak által várva várt december, ami az év egyik legszebb hónapja. Nem csak azért, mert - ha az időjárás kedvez nekünk - a táj fehérbe öltözik, hanem mert ilyenkor végre összegyűlik a család, együtt töltenek egy kis időt, amit év közben talán nem tehetnek meg. Bár egyre baljósabb jeleket kapunk a gazdaság világából, mindenkit arra bíztatok, hogy ez ne legyen hatással az emberi kapcsolataira, hiszen azok sokkal fontosabbak, mint az ajándékok, a pénz vagy a pénzért megvehető dolgok tömkelege. Nekem már az is nagyon nagy ajándék, hogy együtt lehetek azokkal, akiket szeretek, egy forró tea vagy kakaó, netán forralt bor kíséretében nézhetem az ablakból a lassan szállingózó, hatalmas hópelyheket és karácsonyi dalokat hallgathatok. A karácsony ne az ajándékozásról szóljon, hanem arról, hogy odafigyelünk egymásra, támogatjuk a másikat, segítünk neki. Ez sokkal nagyobb ajándék, mint egy tárgyi, megvásárolt eszköz. De távolodjunk el egy picit a karácsony témájától. Ahogy azt eddig megfigyelhettétek, főleg versekkel örvendeztettelek meg Titeket, szóval arra gondoltam, szakítok ezzel a hagyománnyal és egy műfajilag egyelőre besorolhatatlan, mégis nagyon fontos és mély érzéseket tartalmazó írással állnék elétek. Remélem, ezt is értékelitek, csak úgy, ahogy a versekkel tettétek. Fontosnak tartom, hogy az év végéhez közeledve én is számot vessek - ahogy a nagy költők szokták -, nem csak erről az évről, hanem az egész eddigi életemről. Nos persze nem kell megijedni, nem fogom taglalni a totyogós-korszakomtól kezdve egészen a napjainkig, csak szeretnék kicsit betekintést nyújtani, mik is zajlottak le bennem életem során. Egyébként szerintem sokak számára ismerősek lesznek az általam feszegetett kérdések, problémák, hiszen ezen az időszakon mindannyian átesünk legalább egyszer. Szóval, jó szórakozást és jó olvasást, remélem, kellemes kikapcsolódást nyújt Számotokra a nagy karácsonyi készülődés közepette! :)

 Van egy időszak az ember életében, amikor úgy érzi, bármit megtehet, nincsenek következményei, nem kell felelősséget vállalnia, ő az élet császára/császárnője. A gyermekkor gondtalanságát mindenki visszasírja, hiszen akkor nem foglalkozunk a problémákkal, hiszen az a nagyok dolga. A mi feladatunk annyi, hogy megegyük a levest és a spenótot, mert attól nagyok és erősek leszünk illetve megcsináljuk a házi feladatot. Aztán elérkezik egy másik korszak, amikor egyre jobban foglalkoztatnak olyan kérdések, hogy vajon ez miért így van? Ennek vagy annak mi az oka? Velem is ez történt. Nem is tudom, hány éves lehettem, de ezt nem is lehet korhoz kötni. A lényeg az, hogy kíváncsi lettem, keresni kezdtem önmagamat. Ki vagyok én? Mi értelme van annak, amit csinálok? Mi lesz velem a jövőben? Ezekre a kérdésekre felnőtt fejjel sem könnyű válaszolni, hát még tinédzser korban az épp aktuális problémákkal küszködő ("Már megint van egy pattanásom!" , "Tetszik az a srác, de ő biztosan csúnyának tart..." , stb.) lánynak, aki keresi a helyét a világban... Elkerülhetetlen, hogy fájdalom érjen ebben a korban, de ez is hozzátartozik a felnőttéváláshoz. Az első csalódások, veszteségek, amikor igazán a lelkembe tiportak, ekkor értek. De ezeken tovább kell lendülni, hiszen ennél csak rosszabb lesz, ha kikerülök a való életbe - ezzel próbáltam "nyugtatni" magam, de valahogy mégis féltem és félek még most is kiszakadni a védelmet nyújtó burokból. De meg kell tennem. Ahogy öregszem vagy inkább komolyodok, úgy válik egyre világosabbá az önmegismerés homályos útja, az akadályok elgördülnek a lábaim elől és rájövök, ki is vagyok én. Már nem az számít mit mondanak, hanem az a fontos, ki mondja. Nincs senki, aki megvédjen, nekem kell kiállnom magamért, ami az egyik legnehezebb dolog a világon, a mindennapokban. De ezzel együtt lesz teljes az élet. És én úgy érzem, lassan egésszé válok.   

Sziasztok Kedves Hű Olvasóim!:)

Ma reggel arra ébredtem, hogy szívesen megörvendeztetnélek Titeket egy új verssel vagy írással, legyen annak műfaji besorolása bármi. Remélem, Nektek is tetszeni fog majd, ha elkészül és publikálom és továbbra is aranyos kommentekkel boldogítjátok szerény kis életem. :) Bár mostanában ér jó is meg rossz is (azért a többség a jó), elég boldognak érzem magam és úgy érzem, ezt másokkal is meg kell osztanom, mert ráfér erre a világra, hogy végre egy kicsit boldog és gondtalan legyen. De tényleg, egészen újszerű érzés ez, pár éve még nem is gondoltam, hogy ilyen létezik. Sok minden változott az elmúlt időben, de egyáltalán nem bánom, sőt. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy nyisson az embertársai felé, néha lazítson egy kicsit és idézze fel magában a régi, szép emlékeket, mert ezeknél nincs szívet melengetőbb. Nos, akkor lássuk a medvét, hogy is fogadjátok újonnan szerzett költeményem!:)Jó szórakozást hozzá és ígérem, hamarost újból jelentkezem, hisz közeledik a karácsony is, az pedig nem múlhat el valami kedves, aranyos vagy épp vicces kis vers vagy történet nélkül!;)

Mindennapok

Korán reggel kivet az ágy, a félhomályban botorkálok álmosan,

Az autók tülkölnek: kezd beindulni az élet a városban.

Lassan keverem a kávét, közben is csak Rád gondolok,

S átszalad egy-egy kósza mosoly a gyűrött arcomon.

Nem ábrándozhatok sokáig, fogy az időm, mindjárt elkések,

De mindenhova magammal viszlek, lelkemben kavarognak az érzések.

Kilépek az ajtón, most tűnik csak fel, milyen szép is a reggel,

Eddig nem is vettem észre, milyen csodás, ha egy madár énekel.

Mindjárt megszokom az újbóli mókuskereket, a korai forgalmat,

Már meg sem hallom, ahogy az emberek mérgesen bosszankodnak.

Csak bámulnak rám furán, mi bajom lehet, mitől vagyok ilyen boldog,

Hisz reggel, a mai világban ez annyira szokatlan dolog!

Csak mosolygok rajtuk, de titokban legördül egy könnycseppem,

Azt hiszem, ha egy picivel jobban szeretnék, beleszakadna a szívem.

Sziasztok Kedves Hűséges Olvasóközönségem!:)

Telnek-múlnak a napok, s én ismét előállnék egy verssel. Egy órámon szállt meg az ihlet, bár elég szomorú lesz a költemény. Egyik kedvenc gyermekkori mesém inspirált írás közben, aki ismeri Andersent, rá fog ismerni, hogy melyik is ez. Aki nem, az kérdezze meg kommentben vagy ragadjon magához egy mesekönyvet!:) Remélem, elnyeri tesztésteket és nem szomorodtok el nagyon, sőt inkább felhívja a figyelmeteket, hogy jobban odafigyeljünk egymásra.

Az angyal

Fáradt fényét a nappal leveti,

Az éjbe borult táj kárörvendőn kineveti.

A meleg szobák vidám embereket rejtenek,

Kik a fagyos, kihalt utcáról mit sem sejtenek.

Csak egy kislány bolyong árván, otthonát keresve,

Apró teste kétségbeesetten összerezzen fájón, dideregve.

Miért van egyedül? Miért nincs mellette senki?

Miért kellett a Sorsnak tőle mindenkit elvenni?

De nem volt ez mindig így, egykor ő is boldogan élt,

Szerető családja körében soha semmitől sem félt.

Édesanyja féltőn, óvón puha karjaiba vette,

Így nyugtatta kedvenc meséjével majdnem minden este.

Édesapjától sok-sok dicséretet kapott,

Mely az idő múlásával emlékeiben kicsit sem kopott.

Forró szeretet töltötte el picinyke szívét,

S ahogy erre gondol, csontjaiba mar a sikító szél.

Vöröslő arcát beborítják az égetó, sós könnyek,

Mikor? Mitől? Hogyan? Kivel lesz már könnyebb?

Csöppnyi lábai fáradnak, ereje egyre fogy,

Miközben két ismerős alak szemei előtt felragyog.

Édesapja és édesanyja jött el érte,

Nincs más tanú, csak a Hold világító fénye.

Sziasztok Kedves Olvasók! :)

Az alábbiakban egy korábban írt cikkemet szeretném közölni Veletek, nem titkolt célom ugyanis, hogy esetlegesen később újságírói, netán írói babérokra törjek.:) Szóval minden véleményt, kritikát, észrevételt nagyon szívesen veszek és nagyon köszönöm, ha valaki időt szakít a kommentelésre ebben a rohanó, Facebook-kal átitatott világban!;)

Csak szabadon… - Tarolt az EFOTT

Több tucat koncert, több ezer látogató

Dunaújváros – Krisztusi korba lépett az Egyetemisták és Főiskolások Országos Turisztikai Találkozója, melyet ezúttal városunkban tartottak. A július 16.-tól 20.-ig zajló esemény alatt több ezer felsőoktatási hallgató vette birtokba a felújított Szalki-szigetet, ahol kedvükre válogathattak kedvenc fellépőik közül zenei ízlésviláguknak megfelelően.

    Az első EFOTT rendezvényt 1976-ban tartották a Debrecen melletti Vekeri-tónál, s résztvevőinek száma az évek folyamán egyre nőtt. Az egyetemisták és főiskolások körében az egyik legkedveltebb szórakozási lehetőséggé vált a minden évben, de az ország különböző pontján megrendezett, koncertekkel tarkított esemény.

    Tavaly a több száz pályázó város közül Dunaújváros kapott lehetőséget a nagyszabású koncertsorozat megrendezésére. Azonban ahhoz, hogy az itt bulizó fiatalok kivétel nélkül mind kifogástalanul érezzék magukat, hosszú előmunkálatokra volt szükség. Az önkormányzatnak fel kellett újítania és meg kellett tisztítania a Szalki-szigetet, amelyre hatalmas pénzösszeget fordított a város vezetősége. Mindez azonban meghozta a kemény munka gyümölcsét: júliusban felejthetetlen napokat tölthetett itt a nagyérdemű. A nyár közeledtével egyre több helyen olvashattuk óriásplakátokról, hogy hamarosan berobog az EFOTT kis városunkba, magával hozva több ezer érdeklődőt és szórakozni vágyó fiatalt. A 0. nap alkalmával még csak a helyiek élvezhették a megújult strand és a kellemes zenék harmóniáját, de az 1. nap már több százan kilátogattak a helyszínre. A felállított sátrak száma is azt mutatta, a várt siker nem marad el. A szórakozó fiatalok száma napról napra növekedett, köszönhetően az igen színes zenei palettának és a változatos programoknak. A fellépő együttesek között olyan előadók is voltak, mint a sokak által kedvelt és köztudottan dunaújvárosi Quimby, 30 Y, és a Kiscsillag zenekar. Ők képviselték az alternatív muzsikát a fesztiválon, de aki Kiss emlékkoncerten szeretett volna tombolni, felidézve ezzel az igazi nagyokat, az is kapott lehetőséget, hiszen egy nemrégiben alakult formáció csupa Kiss szerzeményekkel várta a hallgatóságot. Fekete-fehérre pingált arcban és látványos show elemekben pedig itt sem volt hiány, csakúgy, mint az eredeti bandánál. A Kalapács és a Pokolgép szinte már-már visszajáró vendégek a városba, de az újvárosi közönség ismét bebizonyította, hogy „míg a Föld kerek, mindig lesznek rockerek!” A szigetre érkezők több színpadon láthatták kedvenceiket, így fellépett még többek között a Magna Cum Laude, az Animal Cannibals, Kowalsky meg a Vega illetve Török Ádám és a Mini is. A hazánkban egyre népszerűbbé váló stand up comedy műfaja is teret hódított magának a strandon: a Dumaszínház keretein belül olyan szövegelők látogattak el hozzánk, mint Kiss Ádám és társai. A szervezők persze az idősebb korosztálynak is kedveztek: Dévényi Tibi bácsi esti retro disco-ja gondoskodott a feledhetetlen hangulatról, és akinek ez nem volt elég, az megmártózhatott az elektronikus és house zenékben is, valamint együtt bulizhatott a lemezjátszók ördögével, DJ Lauerrel is. A zeneipar fenegyerekei és profijai mellett a kezdők is lehetőséget kaptak a bemutatkozásra és olyan fellépők is akadtak, akiket a nagyközönség még nem ismer annyira. A lazítani vágyókat csocsóval és különböző programokkal valamint versenyekkel várták, sőt, aki meg akarta mutatni a benne rejlő tehetséget, megtehette a nagysikerű Karaoke partin.

     Aki úgy érezte, megéhezett, nem volt akadálya, hogy vágyát csillapítsa, hiszen több büfé vonult ki a helyszínre, az árak pedig eltérőek és változóak, de megfizethetők voltak. A büféken kívül több alapítvány is a szigeten tartózkodott, például a Magyar Mentőszolgálat Alapítvány, mely reggel friss pékárut osztott a hozzájuk betérőknek és igyekeztek minél több információval szolgálni a kíváncsi érdeklődőknek.

A nagy melegben nem jelentett problémát a hűsölés, hisz bárki becsobbanhatott a kellemes hőmérsékletű tóba felfrissülést keresve, és így hűtve le kimelegedett testét.

      A rendezvény után a szervezők elégedettek voltak a résztvevők számával, rengetegen váltottak heti jegyet, amely közel 10.000 Ft-ba került, de olyanok is voltak, akik egy-egy napra látogattak le, így ők 2500 Ft-ot fizettek a napi jegyért. A dunaújvárosi lakosok természetesen kedvezményesen juthattak hozzá a jegyekhez, ha elővételben vásárolták meg őket, s erre volt is lehetőség: az EFOTT előtt másfél-két héttel kezdték árusítani őket a mozi előtti standnál.

     A megkérdezett hallgatók és diákok mind remekül szórakoztak, kifújhatták magukat a kemény tanulás és vizsgaidőszak után és még lazíthattak egyet az iskola megkezdése előtt. Egy azonban biztos: jövőre is találkozunk, akkor Baján EFOTT-olunk!

Sziasztok Kedves Olvasók!

Ismételten jó ideig nem jelentkeztem, amiért szíves elnézéseteket kell kérnem, de eléggé megsűrűsödtek a dolgaim az elmúlt időszakban, szóval remélem, most is, mint már annyiszor, elnézitek nekem ezt a kis botlást. :) Amúgy minden rendben velem, csak hát telik-múlik az idő és éppen ezt szeretném érzékeltetni a következő kis versemmel is, amit tiszta szívből ajánlok mindenkinek, olvassátok el!:) Azért választottam ezt a Petőfi-idézetet a bejegyzés címeként, mert úgy érzem, most nem is lehetne aktuálisabb, mielőtt még valaki azt gondolná, hogy plágiumon törném a fejemet. Isten ments! Szóval jó olvasást és várom a kritikákat! ;)

Miért múlik el?

Reszketve hullnak alá a rézvörös levelek,

Megérkeztek az első hűvös, csípős szelek.

Elbújdosott a Nap, szürkévé vált az ég,

Hogy a melegben sütkéreztünk, nem is volt oly rég.

Fájón hatol csontjainkig a reggeli, zúzmarás lég,

Nincs az a puha kabát, mi ez ellen megvéd.

Sötétségbe borulnak a nappalok, s mire feleszmélünk,

Télbe fordult az Őszben pompázó természetünk.

Miért múlnak a dolgok oly hirtelen? Egy pillanat az élet!

Úgy szakad vége mindennek, ahogy egy évszak ér véget.

Búsan, komoran, unott fővel és dércsípte orcával bandukolunk,

S nem vesszük észre, hogy valami jólesően simogatja arcunk.

Előbukkant a Nap, s a meztelen fák ágai közül szórja sugarait,

Felébreszti szívünk-lelkünk rég elfeledett, kopott dallamait.

Új erőre kapunk, már nem is tűnik olyan zordnak az idő,

Abban bízunk: ha beköszöntött az Ősz, a Tél, egyszer a Tavasz is eljő!

Sziasztok!:)

Kedves Egybegyűltek, kedves Publikum, mélyen tisztelt Hallgatóság, aki folyton kíváncsian szomjazza a verseimet, történeteimet! Ismételten megjelentem köreitekben, hiszen feltűnhetett, hogy egy ideje nem jelentkeztem, egyesek már-már azt hihették, eltűntem, esetleg elraboltak az UFO-k. Nos, mindenki megnyugtatására közlöm, semmi ilyesfajta partizánakció nem ment végbe, egyszerűen csak be kellett vonulnom egy kis időre a kórházba, ahol egy sürgős, veszélyes, de sikeres műtétet hajtottak végre rajtam/bennem, de mint láthatjátok, nem feledkeztem meg abbéli kötelességemről, hogy ellássalak Benneteket némi szellemi táplálékkal, amelyről a kórházban eltöltött idő alatt gondoskodtam. Szóval aggodalomra semmi ok, minden a legnagyobb rendben (idővel még jobb lesz). A gyógyító tartózkodásom alatt megismertem pár új embert, főként idős embereket, akiket ezen a fórumon keresztül is üdvözlök, de természetesen a fiataloknak is minden jót kívánok. Volt egy néni például, Rózsika néninek hívták, néha a dumájától majdnem leraktam a hajam.:D Szókincsének állandó részét képezte a "fain" kifejezés, ami valljuk be, egy 20 éves szájából inkább megszokott, mint egy 74 éves öreglányéból, de nagyon pörgött a mama, jó fej volt.:)Örülök, hogy találkoztam velük és örülök, hogy egy augusztus 8.-i estén ihletet kaptam és megírhattam a következő verset, melyet nagy érdeklődéssel tárok elébetek.:)Remélem, ezt is, mint eddig az összes versemet, nagy szeretettel fogadjátok és értékes kritikákkal illetitek majd meg a szerzőt vagyis engem!:)

Veled lenni

Bársonyos éj után puhán érkezett a hajnal,

S odakinn halk szellő lejtett táncot, mint lágy dallam.

Bátortalanul bukkantak elő a Nap első, halvány sugarai,

De énekükbe belekezdtek már a vidék vidám, tarka madarai.

Én nem szólok semmit, csak nézlek némán, hosszan Téged,

S amiért melletted ébredhetek, egy imát rebegek.

Fenséges áhítatomnak egy távoli hang vet véget:

Új reggelre virradt, kezdődik az élet.

Fáradt szemed megdörzsölöd, felidézed álmodat,

Miként köszönthetett Rád az aranyló pirkadat?

A reggelinél kábán, hangtalanul beszélgetünk,

Mit csinálunk később, ha mindketten ráérünk?

Rohanunk is tovább, búcsút veszünk egymástól,

Örökkévalóságnak tűnik, amit tőled töltök, ily távol.

Lassan telik az idő, mikor lesz már este?

Mindig ilyen lomha az óra vagy csak most ilyen rest-e?

Újra találkozunk, ezer évnyi várakozás után,

Pedig nem volt ez annyi, néhány óra csak csupán.

Megszűnik a világ, s újra szavak nélkül beszélünk,

Elszáll az idő, éjfélre jár, mire feleszmélünk.

Álomra hajtod a fejed, várod, hogy gondtalanságba merülj,

Én őrzöm minden mozdulatod, hogy nyugodtan elszenderülj.

Egy apró csókot lehelek arcodra, s megdobban a szívem,

Boldog vagyok, hogy holnap is lesz miért kinyitnom a szemem.

Az alábbi vershez nem fűznék semmi mondandót, remélem, tetszeni fog, jó szórakozást hozzá!:)

Ketten

Fekete hálóját ránk bontotta az éjszaka már,

Az égen ezernyi csillag ragyog, s a hatalmas Hold jár.

A fényeket fürkészve a fűben fekszünk egymás mellett,

És a sötét égboltot kutatjuk a fejünk felett.

Néha felkiáltunk, aztán hangosan kacagunk,

Nem hallhatja senki, hisz csak ketten vagyunk.

De hirtelen megfogod a kezem, s megszorítod,

Ujjainkat összekulcsolod és tenyerem a tiédbe igazítod.

Szorítással felelek rá, szemedbe nézek és vidáman nevetünk:

Azt hiszem, így érez a szív, ha valakit igazán szeretünk.

Sziasztok Kedves Olvasók!:)

Végre megérkezett az első komment az oldalra, aminek nagyon örültem, Versember igazán kellemes perceket szerzett nekem a véleményével, ezért is döntöttem úgy, hogy ismételten megleplek Benneteket egy verssel. Vagy ki tudja, lehet, hogy nem csak egy vers lesz belőle, hanem egy történet, vagy valami hasonló. A mostani időszakban elég boldog időket élek, szóval megpróbálom szavakba önteni ezt a boldogságot, ha sikerül és igyekezni fogok, hogy minél szebben és minél jobban sikerüljön.:)

A Boldogság Édes Madara

   A Boldogság Madara a szívembe költözött. Fészket épített magának, s rendre visszatér, hogy kis otthonát csinosítsa, ápolgassa. Nyugalmat hozott magával, meghittséget, s bár furán hangozhat, úgy érzem, valahányszor szólok, e kismadár énekel. Gyönyörű, lágy hangja betölti a teret, a legszomorúbb napot is vidámmá teszi, a szürkeségbe színt visz és varázslatot teremt. Szemén keresztül látom a világot, s beleremegek abba, amit ez a csodás kis lény észre vesz. Mert ő olyan dolgokat is megfigyel és meglát, amit a többi ember nem. Korábban én sem vettem volna észre, de most, hogy itt van, minden megváltozott. A csobogó víz hűsét másképp érzékeli ez az aranyos kismadár, ha lepihen egy hosszú, fárasztó repülőút után. A vöröslő, lemenő Nap fényében órákig képes fürdőzni, s gyönyörködni, melybe apró szíve majdnem beleszakad. Ilyenkor könnycseppek százai gördülnek szemeiből, majd belekezd lélekmelengető énekébe, mely az emberek szemére azonnal álmot hoz. S miután elbúcsúztatta a Napot, hogy a következő napon ugyanúgy meghaljon egy kicsit, ha látja majd eltűnni millió apró fénysugarával együtt, visszavonul fészkébe, s hallgatja saját énekét és életben tartja a hálám, hogy boldogságot hozott az életembe, a szívembe. És remél, hogy egy nap majd az ő szívébe is beköltözik egy kismadár, aki megváltoztatja addigi életét.
 

Ismételten sziasztok!:)

A végén még elegetek lesz belőlem, annyiszor jelentkezem az utóbbi időben, de most valahogy nagyon termékeny időszakot élek meg, persze ezt kizárólag a versírással kapcsolatban szabad értelmezni!:P Mint azt érzékelhetitek, már a kedvem is jobb, úgyhogy most egy kedvesebb, még érzelmesebb hangulatú verssel szeretnék előállni. Remélem, szívesen olvassátok és ez is sikert arat köreitekben!:)

Úgy vágyom...

Úgy vágyom fülledt, forró nyári éjszakán szerelmes szavakat suttogni,

Úgy vágyom egy hosszú, fárasztó nap után melléd bújni.

Úgy vágyom, hogy lelkem simogassa a Napsugár,

Édes, drága Szerelem, úgy vágylak már!

Úgy vágyom, hogy gyomromban milliónyi apró pillangó szárnyaljon,

Hogy e leírhatatlan érzés mindent rózsaszín ködfátyolba burkoljon!

Úgy vágyom, hogy érezzem minden porcikámmal érintésedet,

Hogy Rád bízzam lelkem, s Te nekem add Szívedet!

Úgy vágyom, hogy belémköltözz és átjárd mindenem,

Hisz Nélküled az élet csak felesleges, kínzó gyötrelem.

Sziasztok!

Talán szokatlan lehet, hogy most milyen gyakran írok, de valahogy most megszállt az ihlet és égető vágyat éreztem, hogy a megszületett művemet Veletek is megoszthassam. A mai napom sajnos nagyon rossz volt, több okból is, szóval most nem vagyok nagyon a topon, ami a hangulatomat illeti, de most nemcsak egy szomorú verset szeretnék publikálni, hanem megfűszereznem egy kis érzelemmel, olyat még úgysem tettem közé kis oldalamon. Remélem, elnyeri tetszésteket, várom a visszajelzéseket!:)

Hol vagy?

Álmomból felriadva, verítékben úszva riadtan bámulom a sötétséget,

A szekrény árnyékában, a tükör fényében, mindenhol Téged kereslek.

Körülnézek, gyomrom összerándul, nem talállak sehol,

Hova kerültem? Mi ez a hely Nélküled? Talán a Pokol?

Némán-sikítva rázkódom a rám szakadt fájdalomtól,

Nem akarok mást, csak felébredni ebből a rossz álomból!

Egyre csak azt kérdezem, hol vagy, miért nem vagy itt velem?

Miért nem szorítasz magadhoz, miért nem fogod a kezem?

Ahogy a holdsugár bevilágít az ablakon, világossá válik minden:

Nyugtatók, zsebkendők mindenütt, s egy fekete ruha a széken.

A következő percben újra érzem könnyeim sós ízét,

Nem látok már semmit, folyton csak ismételgetem: miért?

Sötét hangon újra kezdek zokogni,

Haragszom. Mert elmentél. És érzem, hiányodba bele fogok halni.

Sziasztok!

Elmondhatatlanul sok ideje nem jelentkeztem, elnézésüket kérem azoknak, akik szorgalmasan követték volna az eseményeket kis blogom életében, de így alakultak a dolgok. Nem ígérem, hogy mostantól gyakoribb látogató leszek, de azért próbálgatom a szárnyaimat, írogatok, s ha egy-egy jobb vers kipattan a fejemből, azt megosztom Veletek is mindenképp. Most azonban a könyvemből szeretnék Elétek tárni egy rövidke részletet, melynek címe: Csodák palotája. Csak Isten a megmondhatója, hogy mikor készül el a nagy mű véglegesen, de amíg azzal nem szolgálhatok teljes egészében, be kell érnetek egy kis részlettel, azt hiszem, ezt hívják mézes madzagnak...:P Nos, dióhéjban a sztori: egy fiatal lány színészi karrierről álmodik és közben szerelmes az oktatójába, Még dolgozgatnom kell a következő részleten, mert nagyon gyorsan történnek az események, de azért remélem, tetszeni fog!:)Csak 18 éven felüleiknek ajánlott!:D

Cave tanár úr nem lakott messze, alig pár utcával lejjebb volt a háza. Julie szeme a sok sírástól vörösre dagadt, így napszemüveget húzott, bár tudta, hogy előbb-utóbb le kell vennie, ha beszélni akar Jasonnal. A falu minden szegletét ismerte, de most bizonytalanul lépkedett. Izgult. Odaért a házhoz, de nem mert becsengetni. Végül aztán erőt vett magán és bekopogott. Kisvártatva kinyílt az ajtó.

• Szia Julie! – szólt Jason remegő hangon, zavarában. Haja nem volt tökéletesen beállítva, de így is lélegzetelállítóan festett. Mindössze egy rövidebb nadrágot és egy inget viselt. – Nem számítottam látogatóra, de gyere beljebb nyugodtan.

• Szia Jason! – Julie csak nehezen tudta kimondani. – Igazán nem akarlak zavarni, nem is tudom, miért jöttem…

• Gyere be! Csak nincs valami probléma? – közben beterelte a lányt a nappaliba és leültette a kanapéra.

• Nos, ami azt illeti, van. De csak a szokásos, tudod, amit tegnap este is mondtam neked.

• Várj, hozok egy italt, és a mellett mindent elmondasz és kiöntheted a szíved.

Jason kiment a konyhába, Julie pedig egyedül maradt. Felállt és körbesétált a nappaliban. A polcokon és az állványokon régi képek, oklevelek és könyvek voltak. Egy keretben egy kép volt, mely egy kisfiút és egy férfit ábrázolt. Nyilván apa és fia. Szemből fotóztak, az apa átöleli a kisfiát, aki kivirult és mosolygós arccal integet a kamerának. – Apám. - mondta Jason. Julie kicsit összerezzent, mikor meghallotta a férfi hangját, minden bizonnyal észrevette, hogy a képet nézte. Gyorsan letette és visszaült a szófára. Jason letett elé egy pohár limonádét, majd megkérdezte, mi a baj.

• Tegnap apa közölte velem, hogy nem mehetek többé az óráidra. – hangja elcsuklott, de folytatta tovább mondanivalóját. Elege van a színésznői ábrándjaimból! De nem érti, nem érti… - Hevesen zokogott. Jason átkarolta és magához szorította. Mindkettejük testét forróság borította el. Julie reszketett Jason karjaiban, majd a férfi lágyan megcsókolta a lányt. Julia leírhatatlan örömöt érzett a szívében és testében, a szenvedélyes csókok gyorsan követték egymást. Cave forró csókokkal árasztotta el a remegő lány testét, aki néha halkan felnyögött, bár még mindig nem tudta elhinni, hogy ez a valóság. Mikor azonban meztelen testük összeért és egymás karjába fonódva egy lágy csókban forrtak össze, akkor tudta Julie: ez tényleg nem álom. Igaz szerelemmel teli szeretkezés volt az övék, végre átadhatták magukat a gyönyörnek, az élvezetnek, s felszínre törhettek az érzések, melyek régóta kavarogtak mindkettejükben. Még sokáig beszélgettek összebújva.

• Van valami, amit már rég el akartam mondani. – mondta Jason. Régóta szerelmes vagyok beléd, és úgy vettem észre, hogy én sem vagyok közömbös számodra.

• Ez így van. Már nagyon régóta magamba fojtom ezt az érzést, de most végre kimondhatom, hogy szeretlek!

Boldogan ölelték át egymást és Julie egy apró csókot lehelt Jason arcára. Minden problémáját elfelejtette, azt is, miért jött ide és most csak egy dolog járt a fejében: teljesült a vágya! Legalábbis az egyik.

• Nem értem édesapádat. – szólt Jason, s ezzel Julia úgy hullott le az egekből a földre, mint egy madár, akit eltalált egy vadász. – Tényleg van tehetséged a színészethez, ezt, mint tanár mondom.

Egyedül ülsz a sötét szobában, s gondolatok százai cikáznak agyadban,

Tépelődsz, tűnődsz, merengsz, milliónyi kérdést teszel fel magadban.

Miért? Hogyan? Mit rontottál el? Miért nem forgathatod vissza az idő kerekét?

Miért keseríti meg a múlt az emberek életét?

De ahogy ezen mélázol, hajnalodni kezd, világosodik már,

S a fekete gondolatok közt megjelenik egy halovány reménysugár.

A múltunkon változtatni nem tudunk, de a jövőnkért tehetünk,

Csak rajtunk áll, csakis mi irányítjuk az életünk!

S ha száz csalódás is ért már, mindig van holnap,

Mely valami szebbet és jobbat hozhat!

Mert nem akkor élsz igazán, ha menő ruhákban és jó kocsival jársz,

Hanem ha 100 pofont kaptál, s te 101-szerre is felállsz!

Higgy, s merj bízni, mindig csak bízni másokban, de legfőképp magadban,

Csak így maradhatsz ember ebben a kegyetlen világban.

Hangosan kiáltok, torkomon mégsem jön ki egy szó sem,

Mi történt az emberekkel? Mi történik velem?

Miért nem hallja meg senki kétségbeesett sikolyom?

Miért nem figyel rám senki, ha könnyes az arcom?

Az utcán lehajtott fővel járok,

S közben azon gondolkodom: az élettől vajon mit várhatok?

Hol van az a hely, ahol boldog lehetek?

Hol van Ő, akivel egy életet leélhetek?

Választ nem kapok, megőrjít a várakozás,

Miért, Istenem, miért nem lehetek valaki más?

Na, ez a most publikált vers kicsit drámaira sikeredett, de remekül tükrözi a jelenlegi lelki állapotomat.:)Egyelőre ennyi, ígérem, a jövőben megpróbálok gyakrabban jelentkezni!:)