Sziasztok!
Most már remélem, nem telhet el úgy hét, hogy ne kukkantanék be hozzátok és ne írnék valami kedveset vagy valami olyat, amiről úgy hiszem, érdemes a megosztásra. Az elmúlt időben sokat merengtem azon, hogy az élet minden egyes percét ki kell használni, nem szabad vesztegetni az időnket, habár tudom, ez néha nagyon nehéz. Akarva-akaratlanul megbánthatunk másokat, de ilyenkor arra kell gondolni: az én életem, az én döntéseim, ki kell állnom magamért! Csak én tudok változtatni. És ha ezt felismertük, akkor fontos feltenni magunknak a kérdést: akarok, merek egyáltalán változtatni? Ha ki akarom használni azt a rövid időt, amit életnek nevezünk, akkor muszáj megtennünk mindent annak érdekében, hogy tartalmasan tölthessük az életünket. Na de elég is a filozofálgatásból, bár most egy kicsit komolyabb hangvételű verssel és nem a szokásos formával szeretnélek meglepni Titeket. Remélem, megnyeri a tetszéseteket és örömmel fogadjátok ezt a kis vasárnap délutáni szösszenetet tőlem. :) Jó szórakozást!
Az emlékezés kútja
Áll egy régi, rozzant kút a mezőn,
A gyom már elburjánzott körötte,
Az őzek elvágtatnak mellette gyorsan, megvetőn.
Remegve lépdelek közelebb, tétován megállok előtte,
S ahogy lepillantok, emlékek százai jutnak eszembe.
Látom, ahogy az elmúlt idő a mélyben morajlik,
Megszédülten kapaszkodok, mintha attól félnék
Leránt a múlt, ahogy haragosan, zúgva zajlik.
A szívem majd' megszakad, és felötlik egy kérdés,
Ennyi lenne az élet? Csupa keserű, hamis érzés?
Ahogy fojtogató könnyeimmel küzdve hátrébb lépek,
Elönt a nyugalom, s már nem riaszt a kút.
Tudom, hogyha a múltammal szembenézek,
Csak egy lépés a mennyország, ahol nem ismerem a bút.
Talán nem olyan könnyű, de ez az egyetlen, igazi út.
